Viszonylag ritkán van ennyire személyes poszt a blogon, de amikor van, akkor mindig nagyon sok pozitív visszajelzést kapok tőletek, ezért úgy éreztem, hogy az elmúlt időszakban is volt pár olyan dolog, amit lehet jobb is ha kiírok magamból, Ti is kaptok pár kérdésre választ, ezáltal kicsit jobban megismerhettek :) Összeszedtem pár olyan (általam) fontosnak tartott gondolatot magamról, amit gondoltam megosztok Veletek.
Még mindig beteg vagyok
Igen, sajnos van egy betegségem, amiről időnként írok Nektek, mert nagyon sokatok érdeklődik a hogylétemről. Ha egy hónappal ezelőtt írtam volna ezt a posztot, akkor azt írtam volna, hogy tök jó, mert épp tünetmentes vagyok. Most viszont sajnos 2 hete nem mondhatom el ezt magamról. A betegségem, amiben 2,5 éve szenvedek az az úgynevezett Reumatoid artritisz (RA). Erről korábban írtam már, ezt itt elolvashatjátok. Tehát sajnos két hete ismét elkezdtem fájni, ami nem csak nagyon fájdalmas érzés, de aggasztó is, márpedig azért, mert hónapok óta nem szedek gyógyszert, azt is leírom mindjárt, hogy miért, hanem azért is, mert a jövőmre nézve nem túl fényes.
Szeretnénk még egy kisbabát
A fiam, Zétény lassan 3 éves lesz. Ő a legnagyobb ajándék, amit eddig ez élettől kaptam! Ha ő nem lenne, nem is tudom, hogy vészeltük volna át a férjemmel az elmúlt időszakot. (Ha most videóban mondanám el ezt, akkor most meg kéne vágnom, mert ennél a témánál nem tudom visszatartani a könnyeimet... :( )
Azért hagytam abba minden gyógyszeres terápiát 2016 augusztusában, mert ismét kisbabát szerettünk volna a férjemmel. Mivel elég zúzós gyógyszereket is kellett szednem, szükség volt pár hónap tisztulási időre. Jó volt, mert teljesen tünetmentes voltam hónapokig. Amikor már szinte minden orvossal konzultáltam az állapotomról, babavállalásról, zöld utat kaptunk. Október végén teherbe is sikerült esnem. Nem is hittük el a férjemmel, hogy ilyen szerencsések vagyunk! Nagyon boldogok voltunk! :) Minden szépen ment, már az első ultrahangom, 8. hétben, láttuk a keringést és hallottam azt a kis ütemes, gyors lüktetést, amit a kis szíve nekem zenélt. Odafigyeltem mindenre. A kisfiamnak is elmondtuk karácsony előtt, hogy anya pocijában van egy kisbaba. Ő mindenképp meg akarta nézni, de mondtam, hogy még nem láthatjuk, de ott van és hamarosan nagytesó lesz belőle. :) Majd karácsonykor a szüleimnek is elmondtuk. Nagy volt az öröm.
Majd december 30-án vérezni kezdtem és nem akartam úgy nekimenni a szilveszternek, hogy nem tudom miért van ez. Elmentem a dokimhoz 30-án aki visszahívott másnap reggel ultrahangra. Ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Amikor a doki megnézett az ultrahanggal nem láttam, hogy verne a szíve, nem hallottam a kis zenémet :( egy világ omlott össze bennem. A világon két dologtól rettegtem mindig is. Az egyik, hogy elveszítem a gyerekemet, a másik az az, hogy valamiért nekem kell olyan döntést hozni, hogy ő ne szülessen meg (mert sajnos lehet olyan helyzet is akár). Ekkor közölte az orvosom, hogy sajnos jól látom, hogy nincs szívverése, mert ez a kisbaba meghalt és a vérzés valószínűleg a vetélés kezdete. Így jöttem haza a férjemhez és a fiamhoz december 31-én reggel. Kérdezte a fiam, hogy mi a baj, miért sírok és csak annyit tudtam neki mondani, hogy a kisbaba a pocimban meggondolta magát és majd talán egyszer, később eljön hozzánk. Azóta időről időre keresi a pocimban a kisbabát, de hála égnek egyre ritkábban. 1-én elmentem egy másik orvoshoz is az ügyeletre, hátha nem láttunk valamit jól, vagy nem is tudom mit vártam, de amikor másodszor is láttam, hogy ott van egy pici babaformájú kis test a képen, ami nem mozog, az iszonyú volt. Az orvosom behívott január 3-ra, hogy elvégezze a szükséges lépéseket, de 2-án hajnalra olyan fájdalmaim voltak, hogy be kellett mennem a kórházba és reggelre elment a kisbabám. Tudom, hogy ilyenkor még nem kisbaba, mert magzat, vagy mittudom én mi, de ezt nekem ne magyarázza meg senki, hogy ne tekintsek úgy rá, mint az én kisbabámra. Úgy fest, hogy mostanra talán rendbe jöttem nőgyógyászatilag, így ismét lehet majd hamarosan próbálkozni.
-Talán aki olvasta a korábbi posztomat a szüléssel kapcsolatos élményeimről, az emlékszik, hogy nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem, hanem a fiam császármetszéssel jött a világra. Azt gondoltam pár nappal a vetélés után, hogy na nesze neked, megkaptam a szülés remek élményét... Megvoltak az erős fájások, elment a magzatvized, csak épp nem úgy alakult a vége, ahogy azt szeretted volna. Valamiért az élet rohadtul meg akart/akar leckéztetni-
Viszont mivel már nem kapok terápiát és terhes sem vagyok az RA-s fájdalmaim szépen visszakúsztak az életembe, ahogy az előbb már írtam. Ez azért is lehet, mert amikor teherbe estem még lehet hatott az utolsó gyógyszer, vagy nem ocsudott fel a betegségem, hogy ki kéne csinálni. Majd a terhesség volt a terápia, mert azt mondták az orvosok, hogy amíg terhes vagyok, annyira felborul a hormonháztartásom, nem lesznek tüneteim, de a szülés után kb 6 héttel minden visszarendeződik eredeti helyzetbe és számítsak a fájdalomra. Nem vicceltek, tényleg visszajöttek... :(
Kicsit nehéz így a jövőbe pozitívan tekinteni, de nagyon igyekszem, mert ha csak arra gondolok, hogy gyógyszerek nélkül alig birok menni, vagy ha gyógyszert szedek akkor nem vállalhatok babát, vagy ki tudja milyen következményei lennének rá nézve. Vagy egyáltalán teherbe tudok e esni, ha olyan mértékű gyulladásba van a szervezetem mint most...
Sokan mondják, hogy ennek így kellett lennie és örüljek hogy most ment el, nem később és nem kellett megszülnöm egy esetlegesen beteg kisbabát, de ezek a szavak nem vigasztalnak. ÉS aki veszített már el babát, az tudja miről beszélek. Nem érdekelnek! Nem értem hogy miért történt ez. Miért lett egyáltalán beteg? Beteg volt egyáltalán? Vagy miattam, a betegségem miatt történt ez? Vagy én hibáztam valamit?! Iszonyúak ezek a kérdések és nincs rájuk válasz. Pedig ha tudnám, akkor mindent megtennék, hogy ilyen többet ne történhessen meg velünk!
Szóval az elmúlt időszakban ezért is voltam kissé eltűnve, mert a poklot jártuk meg a férjemmel, így megmondom az igazat kisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy írjak. Iszonyú volt az év vége és a kezdése. Azóta is kaptuk az akadályokat rendesen, például a fiam mandulaműtétével, de most már össze kell szednem magam, fel kell állnom és mennem kell tovább előre, mert a fiamnak és a férjemnek nem egy romhalmazra van szüksége, hanem arra a franko nőre és anyára, aki próbáltam eddig is lenni és akkor szeretnék továbbra is lenni Nekik! :) Akinek pedig van valami valóban használható ötlete ennek az egésznek a feldolgozására az more than welcome! Már ha egyáltalán létezik ilyen... :)
♥
Kommentek
comments powered by Disqus