Na igen... Még nyáron elkezdtem írni egy posztot arról, hogy milyen dolog is ez a friss anya szerep. Összességében nagyon klassz és a világ összes pénzéért sem cserélném el. Mondhatnám, hogy körülöttem is csak a rózsaszín köd lebeg, mert egyébként ez így is van. Nyilván mindenki ezt mondja a sajátjáról, de szerintem a mi kisfiunk a világ legtökéletesebb gyereke. Nem igazán sír, két hónapos kora óta átalussza az éjszakákat, érdeklődő, nagyon gyorsan tanul, stb. Tényleg minden csodaszép, de vannak dolgok sajnos, amiről, vagy szégyenből, vagy valami más okból a nők nem beszélnek, pedig nagyon is kéne, mert szerintem elkerülhető lenne!! És most nem a szülés után depresszióról (SZUD) akarok itt papolni, ami sajnos nagyon nagyon sok nőt érint szülés után, mert talán erről azért bőven esik szó. Sokkal inkább arról, hogy mennyi nő megbetegszik a terhessége/szülés után... ahogy sajnos én is... De biztos vagyok benne, hogy mindennek megvan a maga oka és talán így most ez a poszt sokaknak segíthet a jövőre nézve. Nem törvényszerű nyilván ez a következmény, de ez az amiről én korábban sosem hallottam.
Mikor terhes voltam szó szerint hallani sem akartam a császármetszésről. Kizárt dolognak tartottam, hogy én ne természetes úton szüljek. Majd amikor a 40. héten a betöltött terminus után egy nappal reggel mentem a CTG vizsgálatra a dokim reggel fél 9-kor közölte, hogy akkor délben műtét, mert a baba a jelek szerint kész van a születésre, de mivel a pocakom még nagyon fent volt, így mondta, hogy szó sem lehet a természetes szülésről. Miután 3/4 órán keresztül zokogtam, megpróbáltam lenyugodni és felkészülni, hogy mindjárt itt lesz velem a kisbabám, akár így, akár úgy :) Olyan gyorsan történt minden, hogy nem sok időm volt gondolkodni, már toltak is a műtőbe. Hozzáteszem, ami a későbbiekben fontos lehet majd, hogy a világon semmilyen fájdalmat nem éreztem. A terhességem hála égnek tökéletes volt, semmi probléma nem volt, igazából fel sem tűnt, hogy terhes vagyok, csak nagyobb volt a pocakom és a mérlek nyelve kicsit kilengett :D Szóval minden fájdalom és "mindjárt szülök" életérzés nélkül betoltak a műtőbe negyed 12-kor, 3/4 12-kor világra jött a kisbabám, engem pedig kigurítottak a műtőből negyed 1-kor. Jó persze utána azért fájt egy kicsit a műtét helye, de nem igazán foglalkoztam vele, mert hát ott volt egy csoda a kezemben. Az első 1-2 hónapra nem igazán emlékszem. Az megvan, hogy néha fájt a pocija, éjjelente egyszer fel kellett hozzá kelni 3-kor etetni, de különösebben arra sem emlékszem, hogy milyen picike volt, csak a fotók emlékeztetnek rá. Talán ez az úgynevezett "felejtő" hormon miatt volt.
Ezek után teltek múltak a hónapok, minden szép és jó volt, csak azt nem tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem, illetve fura volt (amúgy a mai napig fura) anyaként gondolni magamra. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretem a fiamat. A világon mindennél jobban, épp ezért fura is ez a kettős érzés. Anyának is érzem magam, jobban mondva tudom, hogy anya vagyok, de közben meg nem érzem magam annak, mert ugyan úgy tudom élni az életemet a kisfiammal ahogy eddig is. Ha akarunk, a férjem is és én is ki tudunk mozdulni, el tudunk menni néha szórakozni, mert hála égnek nagyon sok segítséget kapunk ilyenkor :)
DE.... és itt jön a szaros leves... Amikor a kisfiam fél éves lett, jobban mondva előtte egy nappal, amikor már abbahagytam a szoptatást, egyik reggel úgy ébredtem, hogy fájnak az ujjaim. Ez maradt is pár napig. Ezt a fájdalmat viszont ne úgy képzeljétek el, hogy csak úgy fájdigált a kezem, hanem úgy hogy konkrétan nem tudtam mozgatni az ujjaimat és a csuklómat, annyira fájt. Nem értettem mi ez, de napról napra egyre több ízületemen éreztem hasonló pokoli fájdalmat. Eljutottam odáig, hogy nem tudtam kikelni az ágyből, vagy ha ki is tudtam kelni, nem tudtam a fél éves kisfiamat kivenni reggel az ágyából, hogy tisztába tegyem, megetessem, átöltöztessem. Gondolhatjátok mit éreztem ekkor? Odamentem hozzá, megsimogattam a kis buksiját, elmentem pityeregni egyet a mosdóba, ahol addig is a meleg víz alá tettem a kezem, hátha enyhül a fájdalom, majd visszamentem, összeszedtem minden erőmet és elkezdtük a napot.
Elkezdtem orvosoktól orvosokig mászkálni, mikor is november elején közölték, hogy ez sajnos rheumatoid arthritis, ami egy autoimmun betegség, ami igazából gyógyíthatatlan. Gyógyszerekkel szinten lehet tartani, esetleg bizonyos időre még tünetmentéssé is válhatok, de elmúlni sosem fog. Miután az orvos összekapart romjaimból, megkérdeztem, hogy ezt meg mégis, hogy sikerült összeszednem magamnak?! Azt mondta, hogy ez lehet hormonális változás miatt, lelki okai is lehetnek, de akár a genetikának is köszönhetem... A lényeg, hogy rohadtul megszívtam. Lehet páran észre is vettétek, hogy az elmúlt hónapokban, kicsit el is tűntem. Noss ez volt az oka... Kaptam gyógyszereket, napi szinten szedek szteroidot, aminek elég undorító mellékhatási is lehetnek, de hála égnek nálam még nem jelentkeztek és remélem ez így is marad. Illetve egy hónapja elkezdtem immunszupresszánst szedni, hetente egy alkalommal. Tudjátok ez az a szer, amit Dr House majdnem minden betegébe bead, de az asszisztensei figyelmeztetik, hogy "dehát ezzel tönkretesszük a beteg immunrendszerét". Miután rászántam magam, hogy beszedem, hátha segíteni fog, azon kezdtem el görcsölni, hogy mi lesz ha újra babát szeretnénk majd?! Teherbe fogok tudni egyáltalán még esni? Akkor nem szedhetem a gyógyszereket. Azt mondják, hogy a terhesség alatt enyhülnek a panaszok, de 1-2 hónappal a születés után ismét elő szoktak jönni. Ha ez így lesz, akkor lehet a kisbabámat 6 hetes korától majd nem fogom tudni táplálni? Vagy etetem én, de akkor ellátni nem fogom tudni a fájdalmaim miatt... Próbálom magam nem hergelni még emiatt is, de nehéz nagyon :(
A lényeg, ami miatt ezt most leírtam, hogy minden leendő anyuka nagyon figyeljen oda magára, mert simán lehet, hogy én amiatt lettem ennyire beteg, mert nem békültem meg azzal, amit nekem dobott a gép. A mai napig nem tudom azt mondani, hogy szültem, mert ez nem igaz, de ennek nyilván így kellett lennie, csak nehéz arra gondolni, hogy valószínűleg soha nem is fogom ezt már megtapasztalni.
Én is próbálok segíteni magamon, hát még a környezetem és itt most a Ti segítségetek is kérem! Ha van hasonló történetetek, vagy olyan pszichiáter ismerősötök, akit tudtok ilyen témában ajánlani, akkor kérlek osszátok meg velem, mert szeretnék ezen minél hamarabb túl lenni, mert hiszem azt, hogy ennek nem szabad így lennie és minden fejben dől el, de úgy fest, hogy ezzel most egyedül nem tudok megbírkózni. Nem lehet a kisfiam anyukája 29 évesen egy sérült ember, aki alig tud hozzá lekecmeregni a földre játszani, majd utána 3 perc alatt felállni a játszószőnyegről.
Elnézést azoktól, akit nem érdekelt ez a téma, de most úgy gondoltam, hogy ezt meg kell osztani azokkal a hölgyekkel, akik az anyaság előtt állnak, mert erről tényleg soha senki nem beszél, de most, hogy én ezt a környezetemben vállaltam, kiderült, hogy másnál is voltak más, de hasonlóan komoly következmények.
Kommentek
comments powered by Disqus