A bőr, amelyben élek

A hétvégén egy meglehetősen groteszk és némileg perverz filmet sikerült megnéznem, A bőr, amelyben élek (La piel que habito) címűt, Almodóvar rendezésében. Amikor a történetet  összefoglaltam az egyik alvó szerzőtársamnak, Vicának, akkor rövid úton abszurd röhögésbe fulladt a dolog. Pedig a film maga nem volt különösebben vicces.

Kép: IMDb

Arról van szó ugyanis, hogy egy plasztikai sebész (Antonio Banderas) életében több drámai fordulat következik be: a felesége le akar lépni egy másik férfival, de közben autóbalesetet szenved, és később a saját összeégett testét meglátva öngyilkos lesz, majd a lánya is sokkot kap egy családi mulatságon, hogy meg akarják erőszakolni, és ő is az öngyilkosságot választja.

(Aki nem akarja, hogy lelőjem a csattanót, az ne kattintson a továbbra.)  

A sebész pedig elrabolja a lánya megrontóját, majd egyrészt nővé operálja, másrészt egy génmanipulált, ellenálló bőrrel vonja be az egész testét. Az évek során addig formálja a "fiút", amíg az pontosan úgy néz ki, mint a felesége. Közben pedig - mint Pygmalion óta olyan sokan - beleszeret a művébe. Ezzel persze lelőttem a film mindkét fordulatát: azt, hogy ki is az a titokzatos nő, aki bezárva, kísérleti nyúlként él, és hogy mi a bizarr kísérletek célja.

Kép: IMDb

A "mű" (Elena Anaya) egyébként gyönyörű lesz: természetesen szép arc, tökéletes alak, bársonyos bőr. Bár külsőleg tökéletes, érzékeny nő lett, a "belsejét" valahogy elfelejtették megformálni. Jóga és lelki béke ide vagy oda, teljesen bizarr módon, különösebb viharok nélkül zajlott a nővé alakulása és alakult a kapcsolata a ház többi lakójával. Egy egyszerű kulccsal zárt szobában él, és csak nagy ritkán próbál meg elmenekülni.

Kép: IMDb

Ezzel együtt is mindvégig tudni lehetett, hogy hiába formálgatta a doki a tökéletes asszonyt magának, ebből nem lesz boldog párkapcsolat: az először érzelmi, majd fizikai szinten is elveszített feleségét nem fogja tudni ilyen perverz módon visszahozni. Hiába szedi szét és rakja össze egy tökéletesebb formában (Robert olyan bőrrel kísérletezett, ami ellenáll az égésnek és a rovarcsípésnek). Az a dolog elmúlt, elveszett, ezzel kellett volna szembenézni a helyzet végsőkig történő súlyosbítása helyett.

A filmben voltak kifejezetten groteszk párok is, míg Robert plasztikai sebész volt, addig Vincente/Vera madárijesztő szerű bábukat alkotott. De ugyanilyen furcsa pár volt nekem Robert és féltestvére, a primitív férfiasságot megtestesítő Zeca, aki ráadásul Tigris kosztümben parádézott és ámokfutott a filmben.

Az egész film a maga abszurditásában sem volt különösebben felkavaró, inkább csak simán groteszk, néhány olyan jelenettel, amin kínunkban felnevettünk mind a négyen, akik a vetítésen ültünk.