Már jó ideje tervezem, hogy megírom ezt a posztot, de most lett rá időm. Mindig is érdekeltek az új dolgok és azok, melyekkel feszegethetem a saját határaimat. Amikor először hallottam a Láthatatlan kiállításról, azonnal tudtam, hogy oda mindenképp el kell mennem.
Első alkalommal, mikor voltam a kiállításon, még a régi helyükön voltak a Népligetben, de azóta elköltöztek a Millenáris Parkba, viszont a kiállítás menete nem sokban változott azóta sem. Amikor megérkezik a látogató a kiállításra, akkor először lehetősége van kipróbálni olyan dolgokat, amiket korábban valószínűleg nem próbált ki. Ilyen például a braille-írógép, a beszélő mérleg (aminek a kipróbálást viszonylag ritkán vállalják csajok :D), vagy a számítógép felolvasóprogramja. Amikor én először voltam, akkor volt egy olyan számítógépes játék is, mint régen a Snake játék a mobilokon. Nagyon brutál volt, mert vakon kellett elérned a pittyegő célt és csakis a hangok voltak a segítségedre, hol hangosabb, hol halkabb volt a pittyegés. Félelmetes volt és persze marha nehéz is.
Az ilyen és ehhez hasonló érdekességek után a csoportot tájékoztatják, hogy nagyjából mi fog történni az interaktív kiállításon. Ilyenkor azt is elmondják, hogy nem szabad bevinni semmilyen olyan eszközt, ami fényt tud kibocsátani magából, hogy érdemes levenni a szemüveget, mert esetleg leeshet és bent úgysem lesz rá szükség :) stb.
A csoportokat látássérült vezetők vezetik. Ez azért is jó, mert így még életszerűbb, emberközelibb és igazán érdekes az egész. Mivel egy interaktív kiállításról van szó, nem kell síri csendben végigvonulni a termeken, hanem igenis érezni, tapintani és beszélni, kérdezni kell. Őrület, de én eddig három alkalommal voltam a kiállításon és mindegyik alkalommal bővült a kérdéseim listája :) Mindig felmerült bennem újabb és újabb kérdés, amit ilyenkor nem ciki megkérdezni. Sokszor lehet, hülyeségeket kérdeztem, de mivel én hála égnek nem vagyok érintett ebben a dologban, így el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet leélni egy életet úgy, hogy soha nem láttam semmit vagy láttam 18 éves koromig, de aztán pl. egy baleset következtében elvesztettem a látásomat és ami eddig olyan nyilvánvaló volt, megszűnt létezni.
Az egyik ilyen "hülye" kérdésem az volt egy vakon született lányhoz, hogy neki nem hiányoznak a színek? És erre annyira egyszerűen válaszolt :) "Mégis miért hiányoznának a színek?! Sosem láttam őket."
A kiállítás először azért tényleg fura, mert kuka sötét van, semmit sem látni, csak fogjuk egymás vállát, hogy tudjuk merre kell menni. A vezetőnk mindig elmondta, hogy épp milyen helyiségben vagyunk, pl. lakás, utca, múzeum stb. és az esetemben, miután eltelt 5-10 perc, már fel sem tűnt, hogy nem látok semmit. Egyszerűen figyeltem rá, követtem az utasításait és olyan egyszerűvé vált minden. Persze, hogy így egyszerű, mert ott volt mindig és segített, de bele sem merek gondolni, hogy ha valaki egy életre elveszíti a látását, az mennyire nehéz lehet. Például erről is lehet kérdezni a vezetőket, mert nagyon érdekes, hogy ki miként dolgozta fel, fogadta el, ha egyáltalán elfogadta a helyzetet.
Szintén nagyon érdekes dolog volt ráeszmélni arra, amit mindig elmondanak, amikor az utcai részhez érünk a kiállításon belül. Eddig mind a három vezetőm kivétel nélkül mesélt olyan story-t, hogy állt a zebránál, várta, hogy átmehessen és se szó, se beszéd valaki belecsimpaszkodott a karjába és átvezette a másik oldalra. A segítőt persze a jó szándék vezérli ilyenkor, de abba bele sem gondolunk, hogy milyen érzés lenne ez fordítva. Vagyis, ha mi állunk valahol és jön egy vadidegen, aki megfog minket és átvisz a másik oldalra, anélkül, hogy megkérdezné, hogy segítsen-e egyáltalán. Ugye milyen érdekes?! :) Attól még, hogy valaki nem lát, még ugyanúgy kell bánni vele, mint bárki mással. Semmiben sem különbözik attól, aki éppenséggel lát. És volt sok sok más történet is, ami vagy megmosolyogtatta az embert, vagy épp nagyon elszomorította, de mindenképp hozzátesz az emberhez.
Az elmúlt pár évben pedig bővült a szolgáltatások száma. Már nemcsak a kiállításra lehet jelentkezni, hanem van már pl. láthatatlan vacsora és masszázs is. Én ezek közül a vacsin voltam szilveszter előtt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lesz. Jelentkezéskor előre ki kellett választani az ételt, amit akarok majd enni, mert nem helyben készítik ott az ételt, hanem hozatják. Tehát miután végigmentünk ugyanúgy a kiállításon, mint máskor is, a bár helyiségen most étterem üzemelt. Mindenkinek megvolt a helye és le is ültettek szépen mindenkit. Mi a barátnőmmel egy nagyon aranyos párhoz ültünk. 1-2 perc elteltével már beszédbe is elegyedtünk. Az is érdekes volt számomra, hogy nem vagyok egy ennyire közvetlen ember vadidegen emberekkel, de nem láttam őket, csak megszólítottuk egymást és mivel kedves volt mind a két oldalról a fogadtatás, máris oldott volt a hangulat és ismerkedtünk, barátkoztunk egymással. Mondjuk nekem nem volt nehéz, mert a pár hölgy tagja, mint kiderült szintén sminkeléssel foglalkozik :D Szóval ez is tanulságos volt nekem, hogy ha tényleg nem látom kivel beszélek, akkor nem alakulnak ki előítéletek és sokkal nyitottabb és barátságosabb tudok lenni az idegenekkel.
Fotó a vacsinkról... :D haha
Az már kevésbé volt jó, hogy alig tudtam megenni a vacsimat (Cordon bleu, sült krumplival), mert ugyebár semmit nem láttam belőle. Kézzel nem akartam enni, de amikor vágni akartam a husiból sosem tudtam, hogy mekkora falat marad a villán :D Volt, hogy egy aprócska falat volt rajta, de volt, hogy akkorát kanyarítottam a husiból, hogy úgy kellett lerágnom a villáról :D A lényeg, hogy nagyon finom volt a vacsoránk, nagyon jó volt a társaság és hatalmas élmény volt az egész kiállítás.
Mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi és szereti feszegetni a határait. Óriási élmény és nagyon komoly tapasztalat "látni", hogy milyen amikor semmit sem látsz.
Kommentek
comments powered by Disqus