Vissza a kispesti gyökerekhez: Megafitness KÖKI

A múlt héten indult a „kálváriánk”, amikor is kiderült, hogy megszűnik a spinning edzés, ahová már évek óta jártunk, és aminek egyébként egy laza 10 kilós fogyást is köszönhetek.

Természetesen – sokakkal együtt – szerettük volna követni az edzőnket az új helyre. Mivel a város másik végén dolgozunk, odatelefonáltunk a terembe bejelentkezni, amivel addig nem is volt gond, amíg ki nem derült, hogy nincsen bérletünk. Honnan is lenne, amikor – nekünk legalábbis – az isten háta mögött van és csak az edzőnk miatt megyünk oda?!

Képünk illusztráció (valójában háromszor ennyi bringa van bezsúfolva), forrás: koki.megafitness.hu

Az edzés előtt mindössze két órával telefonáltunk egyébként, amikor már fix volt, hogy nemsokára indulunk és az oldaluk szerint már csak néhány hely volt az edzésre, így attól tartottunk, hogy mire átérünk 1-1,5 óra alatt a dugóban, pont le nem fogunk beférni. Percekig tartó kérlelés után a vonal másik végén ülő, kedvesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető srác beírt minket az órára, „először és utoljára”.

Amikor az idegtépő dugózás után odaértünk, emlékezett ránk, és gúnyosan meg is jegyezte, hogy „ja igen, a város másik végéből jöttetek”. A kedves fogadtatás után bementünk az öltözőbe, ahol úgy minden ötven szekrényre jutott egy pad – öltözz a földről paraszt! Ezt is túléltük persze, aztán vártuk az órát. Eközben jöttek sorra az ismerős arcok, kezdtük kicsit komfortosabban érezni magunkat. Időközben az edzőnk is befutott, és rövid úton kiderült, hogy az ő bringáját is kiadták, így a földről kell majd órát tartania. Nem lepődtünk meg.

Az edzés persze szuper volt, nem véletlenül utaztunk érte ennyit. A megbízható bérletesek közül végül többen lemondták az órát, így az edzőnknek is jutott bicikli, sőt még szabadon is maradt néhány. Persze nem szóltak volna azoknak, akik „nem fértek be" az órára! A körülmények eléggé nyomasztóak voltak: egymás szájában kellett tekerni, persze lehet, hogy csak el voltunk kényeztetve azzal a nagy térrel, ami korábban a rendelkezésünkre állt. Mikrofon nem volt, így az edzőnk próbálta túlordítani a zenét, több-kevesebb sikerrel. A teremben meg olyan meleg volt, hogy spinning után egyből lehetett volna bikram jógát tartani.

A zuhanyzót nem próbáltuk, az előző edzőterem mostoha körülményei miatt ráálltunk az otthoni fürdésre, úgyhogy arról nem tudok nyilatkozni. Kifelé menet viszont kiderült, hogy valamelyikünk nem fizetett a törölközőért, amiről egyébként nem is tudtuk, hogy fizetős. Rövid hezitálás után persze leesett, hogy én voltam az, aki utólag kért, így nyilván én voltam az, aki nem fizetett. (Az előző helyen ingyen volt a törölköző egyébként.) Persze ez a kis „malőröm” elég volt a pofavágásokhoz, meg a hülyének nézéshez, ami ugye annyira dívik egy csomó helyen. Elnézést kérek, hogy nem ismerem a pontos rendet, amikor először vagyok egy helyen!

Sajnálatos, ha valaki utálja a munkáját és attól érzi jobban magát, ha a vendégeket lekezeli, és pont leszarja, hogy visszamennek-e vagy sem, de talán a főnökének nem ennyire mindegy, hogy meg lehet-e tartani azt a csapat embert, aki az új edző miatt jött el erre a helyre. Félreértés ne essék, nem kell kinyalni a seggemet, tényleg, de azt azért elvárom, hogy normálisan viselkedjenek velem, ne vágjanak pofákat, ha pedig még egy mosolyt is kapok, akkor már el is olvadok.

Elképesztő, hogy ez a szolgáltatási színvonal. Nem te teszel szívességet, hogy elmehetek a terembe, hanem én vagyok a VENDÉG, akiből éltek!

A szerző Kispesten nőtt fel.