Na igen... Még nyáron elkezdtem írni egy posztot arról, hogy milyen dolog is ez a friss anya szerep. Összességében nagyon klassz és a világ összes pénzéért sem cserélném el. Mondhatnám, hogy körülöttem is csak a rózsaszín köd lebeg, mert egyébként ez így is van. Nyilván mindenki ezt mondja a sajátjáról, de szerintem a mi kisfiunk a világ legtökéletesebb gyereke. Nem igazán sír, két hónapos kora óta átalussza az éjszakákat, érdeklődő, nagyon gyorsan tanul, stb. Tényleg minden csodaszép, de vannak dolgok sajnos, amiről, vagy szégyenből, vagy valami más okból a nők nem beszélnek, pedig nagyon is kéne, mert szerintem elkerülhető lenne!! És most nem a szülés után depresszióról (SZUD) akarok itt papolni, ami sajnos nagyon nagyon sok nőt érint szülés után, mert talán erről azért bőven esik szó. Sokkal inkább arról, hogy mennyi nő megbetegszik a terhessége/szülés után... ahogy sajnos én is... De biztos vagyok benne, hogy mindennek megvan a maga oka és talán így most ez a poszt sokaknak segíthet a jövőre nézve. Nem törvényszerű nyilván ez a következmény, de ez az amiről én korábban sosem hallottam.
Mikor terhes voltam szó szerint hallani sem akartam a császármetszésről. Kizárt dolognak tartottam, hogy én ne természetes úton szüljek. Majd amikor a 40. héten a betöltött terminus után egy nappal reggel mentem a CTG vizsgálatra a dokim reggel fél 9-kor közölte, hogy akkor délben műtét, mert a baba a jelek szerint kész van a születésre, de mivel a pocakom még nagyon fent volt, így mondta, hogy szó sem lehet a természetes szülésről. Miután 3/4 órán keresztül zokogtam, megpróbáltam lenyugodni és felkészülni, hogy mindjárt itt lesz velem a kisbabám, akár így, akár úgy :) Olyan gyorsan történt minden, hogy nem sok időm volt gondolkodni, már toltak is a műtőbe. Hozzáteszem, ami a későbbiekben fontos lehet majd, hogy a világon semmilyen fájdalmat nem éreztem. A terhességem hála égnek tökéletes volt, semmi probléma nem volt, igazából fel sem tűnt, hogy terhes vagyok, csak nagyobb volt a pocakom és a mérlek nyelve kicsit kilengett :D Szóval minden fájdalom és "mindjárt szülök" életérzés nélkül betoltak a műtőbe negyed 12-kor, 3/4 12-kor világra jött a kisbabám, engem pedig kigurítottak a műtőből negyed 1-kor. Jó persze utána azért fájt egy kicsit a műtét helye, de nem igazán foglalkoztam vele, mert hát ott volt egy csoda a kezemben. Az első 1-2 hónapra nem igazán emlékszem. Az megvan, hogy néha fájt a pocija, éjjelente egyszer fel kellett hozzá kelni 3-kor etetni, de különösebben arra sem emlékszem, hogy milyen picike volt, csak a fotók emlékeztetnek rá. Talán ez az úgynevezett "felejtő" hormon miatt volt.